A Kaz, a minotaurusz Richard A. Knaak nagy sikerû Dragonlance-regényének, a Huma legendájának folytatása.

A Sötét Királynõ legyõzése és Sárkányverõ Huma, a leghíresebb solamniai lovag halála után Kaz a világot járja, és hirdeti Krynn-szerte a legendás hõs igaz történetét. Ellenségei azonban nyomon követik. Amikor Kaz a gonosztettek hírét veszi, visszatér, hogy figyelmeztesse a solamniai lovagokat, ezzel pedig mágia, veszélyek és sötét rémálmok hálójába csöppen. A megvetett és üldözött minotaurusz tudja, hogy becsület nélkül semmi nem létezhet, még a halál sem. Így aztán az egyetlen számára fontos személy, Huma szelleme által vezetve, Kaz egyedül száll szembe a veszedelemmel.

Részlet:

1. FEJEZET

Egy kis tábortûz körül kuporogtak tizenketten, és még egy. Fontos volt ez a megkülönböztetés, mivel mind a tizenkettõ ezt az egyet, a vezérüket követte ugyan, mégis ugyanannyira megvetették, mint amennyire az megvetette õket. Csupán a szükség meg valamiféle becsület terelte össze és tartotta õket együtt oly régóta már.
Ez az egy ogre volt, goromba, állatias alak, hat lábnál jóval magasabb, és igencsak széles. Lapos, csúf képébõl hosszú, gonosz fogak meredeztek, melyek egyforma vadsággal marcangolták akár a lakoma, akár az ellenség húsát. Fakó bõrét foltok tarkították, haja pedig a fejére tapadt. Mindössze egy koszos szoknyát és övet viselt. A hátára szíjazott hüvelyben akkora kardot hordott, hogy az egy embernek kétkezesnek számított volna, az ogrénak azonban remekül megfelelt egykezesnek is: háborúban szerzett emlék. Az övébe szúrva, az óriási pengéhez képest jelentéktelennek tûnõ két kést viselt. Az ogrét Moloknak hívták, és miközben rettenetes, véres karmaival húscafatokat tépett le a zsákmány ráesõ részébõl, lopva a többieket méregette.
Legtöbbjük álló helyzetben jó egy fejjel az ogre fölé magasodott, de ez a tény nem izgatta Molokot. Szakított a kezében tartott csontról egy újabb cafatot a csaknem nyers húsból, betömte a falatot szájába, és közben nézte a szintén falatozó tucat minotauruszt. Az ogréval ellentétben, ezek lassabban és megfontoltabban ettek, bár azért bizonyos állatiassággal, amelytõl az emberek vagy az elfek megrettentek volna. Kilenc hím és három nõstény alkotta a csapatot, és mindegyikük fegyvert viselt. Kettõnél lándzsa volt, másik háromnál pedig kard, hasonlóan a nem szívlelt társuk fegyvereihez, a többiek azonban mind hatalmas, kétfejû csatabárdot hordtak maguknál. A hímeknek egy lábnál is hosszabb szarvak ékesítették a fejüket, a nõstényeké valamivel rövidebbre nõtt.
Túlságosan is nyugodtak a minotauruszok, állapította meg Molok. Ez nem volt az ínyére. Azt akarta, hogy izgatottan és nyugtalanul várják, hogy túl legyenek ezen a feladaton, ha másért nem, hát azért, hogy aztán ne kelljen többé egy ogréval folytatni az útjukat.
–Közel egy hete, Sebhelyes, hogy nem találtál egy árva nyomot sem. – Molok kipiszkált egy darab húst két elsárgult agyara közül. – Lehet, hogy a gyáva féreg ravaszabb nálad? Lehet, hogy túljárt az eszeden?
Erre a recsegõ hangra mind a tizenkét minotaurusz felpillantott, a tûz izzó, kísérteties tekintetet ültetett a szemükbe. Az egyikük, akinek megtépázott külseje sok kemény csatáról árulkodott, ledobta a húst a földre, és elkezdett feltápászkodni. Egy kisebb, egy nõstény, megragadta a karját.
–Ne, Scurn! – szólt rá halkan. Mély hangja volt, de egy mino¬tauruszhoz képest egész kellemesnek számított.
–Engedj el, Helati! – dörögte a Scurn nevû. Úgy hangzott, mint egy rettenetes vihart megelõzõ mély, dübörgõ mennydörgés. A harci fejszéje, amely mellette feküdt, még az õ fajtájához képest is hatalmasnak tûnt. Molok látta már igencsak hatékonyan dolgozni, de nem izgatta magát. Tudta, hogyan viheti át az akaratát erre a csapatra. Hiszen már több, mint négy éve sikerül életben tartania az üldözést, nem igaz?
–Nyugi, Scurn! – dörmögte egy másik minotaurusz Helati mellõl. Ezek ketten erõsen hasonlítottak egymásra. Hecar testvére, bátyja volt Helatinak. Az ogre legjobb tudomása szerint, õk jelentették a gyenge láncszemeket. A négy év során elszánt üldözõkbõl szolgalelkû csodálóivá váltak a szökevénynek, akinek a nyomában jártak. A szökevénynek, aki nélkül ezek a minotauruszok soha nem térhettek haza.
A sebhelyes minotaurusz leült, de Molok látta, hogy már ezzel is elérte a célját. Felkavarta a kedélyeket. Ahogy mindig, a banda most is a legutóbbi kudarcról kezdett el beszélgetni.
–Nem tagadhatod, hogy Kaz ravasz.
–Még a gyáváknak is van eszük!
–Gyáva? Életben maradt a silvanestiek földjén!
–Scurn azt mondta, hogy ez csak szóbeszéd, nem így volt, Scurn?
A megtépázott fej kurtán elõrebillent. A szarvain még az egyetlen hold, a Lunitari fényében is egészen jól látszott, hogy mennyire megviselte már õket a sok harc. Scurn harcos volt, olyan valaki, aki, ha az esze is olyan erõs lett volna, mint a teste, mostanra már vezére lett volna ennek a csapatnak. Scurn nyakas volt. Tökéletesen megfelelt Molok céljainak.
–Kaz soha nem jutott el a silvanestiek földjére – horkantott megvetõn Scurn. – Gyáva és becstelen. Csak egy újabb húzás, hogy eltérítsen minket az útról.
–Amit viszont nagyon is jól csinál – jegyezte meg félvállról Molok.
Scurn rámeresztette vérvörös szemét. Szerette volna elkapni az ogre nyakát, és addig szorítani, amíg el nem hagyja az élet. Csak¬hogy nem tehette meg. Addig legalábbis nem, amíg végére nem járnak az útnak, és vagy végeznek Kazzal, vagy fogságba ejtik.
–Nem sokat segítettél, Molok. Mást nem is tudsz, csak mondogatni nekünk, hogy milyen rosszul csinálunk mindent. Ugyan mit tettél, amivel felgyorsítottad ezt a küldetést, hogy Sargas vinné el! Mi ugyanúgy rosszul vagyunk tõle, hogy a korcs fejedet bámuljuk az elmúlt négy évben, mint amennyire te a mienktõl!
Az ogre közömbösen megvonta a vállát, és még egyet harapott a húsból.
–Úgy tudtam, hogy remek nyomolvasók, és remek vadászok vagytok. Ebbõl egyelõre semmit sem láttam. Szerintem kezditek elveszíteni a hiteleteket. Hát ilyen keveset jelent nektek a becsületetek? Na és Tremoc? Kevesebbek lennétek nála?
Az ogre szeretett elõhozakodni Tremockal az ilyen alkalmakkor. A minotauruszok egyik kedvenc története volt ez. Tremoc a becsületéért négyszer szelte át Ansalon kontinensét, hogy igazságot szolgáltasson a társa gyilkosának. Több mint húsz éven át tartott a hajsza. Ezt a történetet két okból is hasznosnak találta. Elõször is, bikafejû társait emlékeztette az elszántságra, és arra, hogy mi a legfontosabb az életükben, másodszor pedig, új erõt adott nekik. Egyikük sem akarta ezt újabb húsz évig folytatni.
Épp eléggé felkavarta õket. Eljött az idõ, hogy a vadászatra terelje a gondolataikat.
–Ha nem az elfek között, Scurn, ugyan hol lehet?
Hecar válaszolt.
–Akár eljutott Kaz a silvanesti elfek földjére, akár nem, és elõfordulhat, hogy megtette, valószínûleg nyugatnak fordult.
–Nyugatnak? – Scurn a másik minotauruszhoz fordult. – Qualinesti felé? Az legalább olyan õrültség, mint a silvanestiek földjére lépni!
Most Hecar horkant fel.
–Thorbardinra gondoltam. A törpék valószínûbb, hogy nyugton hagyják. Onnan eljuthat arra a vidékre, amelyet Ergothnak neveznek. Az ogre mindkettejüket elgondolkodva nézte, és nem szólt semmit. Meg akarta hallgatni, hogy mit válaszol erre a sebhelyes minotaurusz.
Scurn felállt, letépett egy darab cupákos porcogót a zsákmányukról, és behajította a pislákoló lángok közé. A tûz fellobbant, és a zsír sistergõ, sercegõ hang kíséretében szétolvadt. A csúf minotaurusz kellemetlen hangon felnevetett.
–Vagy kezd elmenni az eszed, vagy annyira csodálod már Kazt, ahogy menekül és bújik, hogy el akarsz minket téríteni!
Hecar feltápászkodott, és nagyon úgy tûnt, hogy a két teremt¬mény egymásnak esik. A többiek közül is sokan feszültek lettek, hangosan horkantgattak izgatottságukban. Helati újra megpróbált békét teremteni, sietve felállt a bátyja elé, és szembefordult vele.
–Ne, Hecar! – sziszegte halkan.
–El az utamból, nõstény! – morogta a bátyja összeszorított fogakkal.
–Scurn meg fog ölni – suttogta a nõstény. – Te is tudod!
–A becsületem…
–A becsületed elviselhet egy kis büntetést. Ne feledd, az a bölcs minotaurusz, aki tudja, mikor keveredjen harcba. Egy másik alkalommal, talán.
–Nem fogom ezt elfelejteni. A többiek…
A magasságkülönbségük ellenére a nõsténynek sikerült vala¬hogy egyenesen a szemébe néznie.
–A többiek tökéletesen tisztában vannak vele, hogy bármikor legyõznéd bármelyiküket.
Hecar elbizonytalanodott. Vetett egy pillantást az ogre felé, aki látszólag elmélyülten nézegette a kezében tartott csontot, abban a hiú reményben, hogy akad még rajta valami hús, és csendesen horkantott. Ezzel az alakkal kapcsolatban semmi sem biztos. Végül bólintott és leült. Helati követte a példáját. Scurn olyan diadalittas vigyort küldött felé, amilyen csak egy minotaurusz, marhára emlékeztetõ vonásaitól kitelik. Az arckifejezése leginkább csak az éles fogai kivicsorításából állt. Hecar alig bírt uralkodni a dühén.
–Kaz nem fog nyugatra menni, sem keletre. Délen fog maradni, abban a reményben, hogy kikerül az utunkból. – Scurn Molokhoz fordult megerõsítésért.
Az ogre úgy bámult végig a körülötte lévõ minotauruszokon, mintha csak most ötlött volna az eszébe, hogy õ szította ezt az utálatos vitát. Ideje a helyére rakni a dolgokat, döntötte el Molok. Szõrös mancsát a szoknyájába törölte, lenyúlt a lába között fekvõ zsákba, és kihúzott belõle egy gyûrött pergamendarabot. Egyetlen lendületes mozdulattal odalökte Scurnnak.
A meglepett minotaurusznak sikerült elkapnia, mielõtt a hirtelen fellobbanó tûz megperzselte volna a papírt és a kezét is.
–Mi ez?
Molok kettétörte a csontot, amit eddig rágcsált, és elkezdte kiszívni a velejét. A minotaurusz idegesen széthajtogatta a lapot, és megpróbálta kivenni az írást a tûz halvány, villódzó fényében. Elkerekedett a szeme, és dühösen nézett az ogréra.
–Ezt a kiáltványt maga a solamniai lovagok nagymestere írta alá!
A gyülekezetben ismét moraj támadt itt-ott. Miután négy éven át üldözték a zsákmányukat az emberek vidékein át, mostanra többet tudtak a solamniai lovagokról, mint bárki a fajtájuk¬ból, Kazt kivéve.
–Mit mond, Scurn? – kérdezte türelmetlenül az egyik minotaurusz.
–A nagymester jutalmat kínál a különbözõ fajok több egyedéért. Az egyik közülük Kaz! – Ez utóbbit teljes hitetlenkedéssel mondta. – Keresik, azt írja, azért mert összejátszott a lovagság ellen, egész pontosan részt vett a nagymester elleni gyilkossági kísérlet kitervelésében. Gyilkosságról is szó esik benne, de hogy pontosan kit és mikor öltek meg, azt nem írja.
Scurn hangja elárulta, hogy némiképp zavarba ejtette, amit olvasott.
–Akkor a lovagság legalább annyira el akarja kapni, mint mi – állapította meg valaki.
–Honnan szerezted ezt a kiáltványt? – förmedt Hecar az ogréra.
Molok megrántotta a vállát.
–Tegnap találtam. Leesett a… fáról… ahová valaki kitûzte, gondolom.
–Miért kellene a lovagoknak Kaz? Hiszen a bajtársuk volt! – kérdezte az egyik nõstény a csoport egészétõl.
–Ahogy ezek közül a többiek közül is néhányan – tette hozzá Scurn. Odalökte a papírt az egyik társának, aki lassan olvasni kezdte. A minotauruszoknak erõs büszkeségre adott okot, hogy talán az elfeket kivéve, minden faj közül õk bírták a legjobban az írást-olvasást. Igaz, hogy a társadalmukban a fizikai erõ játszotta a végsõ döntõ szerepet, de a tudás tette igazán élessé ezt a fegyvert.
–A lovagoknak elment az eszük! – dörmögte Hecar. – Megneveztek valami okot?
–Megnevezték bárminek is az okát, amit Kaz üldözése során láttunk? – pillantott körbe Scurn. – Lehet, hogy van rá okuk, vagy lehet, hogy nincs. Vannak olyan nevek azon a listán, akik a leghûségesebb szövetségeseik voltak… abban az idõben.
Az „abban az idõben” a háborút jelentette, amelyet a minotauruszok tõlük telhetõen próbáltak kitörölni az emlékezetükbõl. Többen állatias, gyûlölködõ pillantást lövelltek Molok felé. A minotauruszok rabszolga katonái voltak az ogréknak és az embereknek, akik a sötét istennõt, Takhisist követték, az ellenlábasa, Paladine, a fény ura elleni harcában. A solamniai lovagok ezt az istent képviselték, és végül az õ soraik közül egy, egy Huma nevû koronalovag kényszerítette szó szerint megadásra az istennõt. Csupán még egy maradt életben a nagy árat követelõ gyõzelem szemtanúi közül.
Kaz. Nagyon kevesen tudták, hogy milyen szerepet játszott valójában a végsõ csatában. Az emberek nem szívesen dicsõítettek egy olyan teremtményt, akit leginkább szörnyetegnek tekintettek. A többi minotaurusz az évek során valahogy összerakosgatta a történetet, noha egyesek, ahogy Scurn is, kételkedtek a hitelességében.
–Ha a solamniai lovagok a fejét akarják – kezdte a megtépázott harcos –, akkor biztosan délen marad, ahol nem olyan erõs a jelenlétük.
A többiek közül sokan bólintottak. Molok egyenként végignézett rajtuk, aztán megrázta a fejét.
–Még négy év elteltével sem tudtok semmit. Még ti sem, akik ismertétek Kazt.
Tizenként komor tekintet meredt rá, de õ, szokás szerint, nem törõdött velük.
–A lovagok különösen viselkednek. A barátai most az ellenségei, még a lovagok ura is, aki, ha igazak az értesüléseink, háborús bajtársának nyilvánította.
Hallgatás következett. Most mindenki teljesen rá figyelt.
–Kaz északra fog menni, északra, Vingaardba, azt hiszem.
Szerencsére a vidék, ahol most barangoltak teljesen lakatlan volt, mert olyan üvöltözésben tört ki a társaság, hogy biztosan mérföldekre elhallatszott. Végül Scurn csendesítette el a többieket – Scurn és Hecar.
–Meglehet, hogy a solamniai lovagok kifordultak önmagukból, Molok – fakadt ki Hecar –, ahogy azt nemegyszer láttuk már, de ne vedd Kazt egy kalap alá az õrültségükkel! Minden más ellenére, õ akkor is minotaurusz!
Scurn bólintott. Még õ sem hitte, hogy az üldözöttjük volna olyan ostoba, hogy északnak menjen.
Molok visszavette a kiáltványt, és vetett rá még egy pillantást. Vicsorgó, ragadozó vigyorral beledobta a tûzbe. Nézte, ahogy pillanatok alatt hamuvá ég, majd megint felnézett a társaira… a gyûlölt társaira.
–Nem ostoba. Sose mondtam, hogy az.
Lehajolt, összeszedte a kevés holmiját, aztán felállt. Megve¬téstõl csöpögõ pillantást vetett a minotauruszokra, amiért olyanok, amilyenek. Még most is, hogy már nem rabszolga katonák, egy ogréra volt szükségük, hogy a rút orruknál fogva vezesse õket.
–Csakhogy akkor is Kaz, és ezért fog északra menni, Vingaardba. Más oka nem kell, hogy legyen.
Az ogre sarkon fordult, és nagy léptekkel elindult, nyugtalanító tekintettel az arcán, amelyet a minotauruszok most nem láthattak.