Valószínűleg a filmtechnológia, a filmtrükkök és hasonló illúziókeltő varázslatok fejlődésének köszönhető, hogy az utóbbi tíz év alatt gyakorlatilag az összes angolszász eredetű, de világszerte kultusszá vált regényfolyam megjelent a filmvásznakon is, a rajongók és a film-, könyv- és az ezekhez kapcsolódó temérdek csecsebecsék, csipszek, cukorkák, műanyagjátékok, pólók stb. gyártásával foglalkozó üzletemberek legteljesebb megelégedésére. Az utóbbiak listáján első helyen ugyebár a Harry Potter, hogy kezdjem a legújabb keletűvel (és a leginkább vitatottabbal). 1997-ben futótűzként (mások szerint járványként) terjedt el ez a fantáziatúltengéses háziasszony által írt meseregény, amely meglepetésre hatalmas üzleti sikert hozott írójának, kiadójának egyaránt. Mások egyenesen hozsannáztak, végre valami, amely visszavezeti az olvasáshoz a képernyőhöz ragadt gyermekeinket. Ez persze a későbbiekben, csak részben bizonyult igaznak, hiszen rögtön megjelentek a filmváltozatok is, amely rögtön negligálta is a könyvmolyok bizakodását, mivel a filmet csak nézni lehet, főleg, hogy nem angol nyelvterületen szinkronizálják is, megfosztva az olvasás lehetőségétől az angolul nem tudókat.
Minden bizonnyal a Potteriáda üzleti elhatalmasodásának ellentételezéseként fogott a Disney vállalat egy másik legenda filmre viteléhez, a Narnia krónikái azonban több szempontból inkább a Gyűrűk ura rokona. Mindkettő a XX. század közepén, a második világháború közvetlen (és szörnyű) ihletére jött létre, íróik nemcsak barátok, hanem kollégák is voltak. Clive Staples Lewis, a Narnia írója a középkori és reneszánsz irodalom professzora volt Cambridge-ben, Tolkien, a Gyűrűk ura írója pedig a szomszédban, Oxfordban tanított óangol irodalmat. Bocsássanak meg a Potter-rajongók, az írók szellemi felkészültsége (és írói tudása is) határozottan a Narnia és a Gyűrűk ura felé billenti a mérleg nyelvét, JK Rowling maga is a Narniát jelöli meg a Potter-könyvek ihletőjének. Ezt is figyelembe véve indokoltabb az összehasonlítás már az korábbiak esetében.
Csak a filmváltozatok összevetésére szorítkozva kijelenthető, a Narnia krónikája közel sem annyira komor, mint a Gyűrűk ura, de itt is tulajdonképpen a Jó és a Gonosz küzdelméről van szó, miképpen gyakorlatilag az összes mesében a Földön. Lewis és Tolkien ugyanúgy egy komplett világot teremtenek, nyelvvel, történelemmel, szokásokkal, hozzájuk méltó a filmes megjelenítés is. Peter Jackson méltán kapott Oscar-díjözönt, a Narniát rendező Andrew Adamson (hát igen, a Shreket köszönhetjük neki) hasonlóan alapos munkát végzett. Hogy ő részesül e hasonló szakmai sikerekben, az még a jövő titka, de könnyen előfordulhat. Adamson és csapata hatalmas fantáziával, és a Star Wars lehengerlő ajánlólevelével rendelkező Industrial Light and Magic elképesztő szakmai felkészültségével, valamint Disney szintén lehengerlő marketingjével és (üzleti) filozófiájával egy látványos, szórakoztató filmet rendezett, amely nem érdemtelenül nyomta le az amerikai bemutatón az új Potter-filmet, nézettség és tetszési index tekintetében egyaránt.
A film bátran ajánlható serdületlenebb nézőknek is, ugyan tobzódnak Narnia tündérvilágában a különféle furábbnál furább teremtmények, akik bizony néha nem barátságosak, az elbűvölő kis hősök, Lucy, Edmund, Susan és Peter Pevensie gyakran keverednek izgalmas kalandokba, de a történet annyira tiszta és őszinte, mondanám: angyali, hogy megtekintése kötelező. És mint minden valódi mese, igaz is, már úgy morálisan és erkölcsileg, így a gyerkőcöket elkísérő felnőttek sem fognak unatkozni. És nem csak arról van szó, hogy mostanában többen keressük vonatra várva a kilenc és háromnegyedik (vagy hányadik) vágányt, szívesebben tapiskolunk hobbitmódra mezténláb, valamint a Narnia krónikájának köszönhetően másként nézünk minden ósdi és ormótlan ruhásszekrényre, hanem arról is, hogy megmerítkezvén ezekben a mesékben emberileg is jobbak, többek, egészebbek és emberiek leszünk.